Július 11. Nem voltam Versailles-ban, mivel Alex kiütötte magát, este viszont elindultunk Montmartre-ba, és végigjártuk. A Sacré-Cœur Bazilika, Moulin Rouge, Amélie Poulaine kávézója (a filmben :P),  egy zárt Dali kiállítás, sok-sok művészjelölt meg hírhedten rossz párizsi szőlő (melyből ugyanolyan rossz, de drága bor készül) fogadott minket. Közben lemerült az aksim és venni kellett elemet, mert a pótaksit betenni luxus. Majd este újra a bazilika és irány haza.

Július 12. Szerda: Reggel(?) elindultunk Alexék régi lakhelyére, a római negyedbe, mely az oktatás központja Párizsban, itt található a Sorbonne is, ahol Alex is tanul. A rövid egyetemi látogatás után elindultunk a közelben fekvő Szenátus épülete felé, melyet egy nagy park övez különböző szökőkutakkal. Az épület előttinél egy évszázadok óta ugyanazon család leszármazottjai által vezetett játékhajó kölcsünző várja a gyerekeket. Hat után újra a Louvre felé vettük az irányt, ezúttal a középkori Louvre részlegét és az ókori Egyiptomot néztük meg, utóbbiról rengeteg képet készítettem, de sajnos zárás előtt megint nem értünk végig…

Július 13. Csütörtök: Hogy a múzeum előtt elüssük az időt, Alex elvitt Párizs központjába, Chátelet-be, ahol régen a piac állt, mielőtt el kellett távolítani az elszaporodott patkányok miatt. Mára újra próbálnak idetelepülni, a város egy üvegből épült többszintes piacteret tervez, ami persze nem a legzseniálisabb ötlet… A virágárusok után elsétáltunk a Centre Beaubourg épületéhez, a "világ legrondább múzeumához".  Innen már a Musée d’Orsay felé vettük az irányt, hogy megnézhessük a neoimpresszionista és szimbolista képek tárlatát, majd továbbmenve a szoborkiállítást, melynek főszereplője Rodin volt. Múzeum után még megnéztük a Hotel de Ville, a városháza épületét, majd hazamentünk. Este steaket ettünk, mely nehéz étel eléggé megfeküdt, úgyhogy nehezen aludtam el.

Július 14. Péntek: Így nem tudtam reggel felkelni, hogy bemenjek a Champs-Elysées-re megnézni a nemzeti ünnep okozta előre megtervezett felfordulást. Délután elindultunk Versailles felé, tikkasztó hőségben, egy szál felhő nélkül. A kerteket végigjártuk, ellátogattam Trianonba, közben persze a szokásos háttértörténetet hallgattam, a hőség meg egyéb okok miatt mérsékelt lelkesedéssel. Estére tűzijáték volt betervezve, melyből fél tűzijáték lett, lévén a szervezők azon gondos igyekezetének, hogy nehogy sok helyről látni lehessen, ahogy az adófizetők pénzét durrogtatják. Azt hiszem, ezt itthon mi jobban csináljuk… 😀 Nagy nehezen hazakeveredtünk a tömegtől akadályoztatva. Este újabb nemzeti étellel ünnepeltünk, ezúttal raclettet ettünk, ami egy elég erős sajt, és többnyire téli vakációkon kerül előtérbe… Talán még jobban elnyerte a tetszésemet, mint a múlt héten fogyasztott fondue, mely 3 féle sajt olvasztott keverékéből állt. Kedélyes beszélgetés közepette, és ugye mivel csak ketten voltunk, korlátlan fejadag és egy pohát bordói mellett örömködve fogyasztottuk a vacsorát. Ennek eredményeképpen hajnali öt körül sikerült álomra hajtanunk a fejünket, de szerintem egyikünk se bánta. Pláne, hogy lassan megszoktuk.

Július 15. Szombat: A vacsorának persze megvolt az eredménye és ára. A raclette, amint említettem erős sajt, és erős alatt sokszor büdöset is érteni kell. Az eredmény: egyeseket lábszagra emlékeztető erős bűz. A megváltás ára: két napi szellőztetés. Persze a szaglóreceptorok hamar elfáradnak, így ha valaki megállja, hogy ki-be járkáljon a szobából, nem sújtja olyan nagyon. A városba bemenve ellátogattunk az utolsó turistaállomásunkhoz, a Szajna szigeteihez és a Notre Damehoz. Körbejártuk a Cité és St Louis szigeteket, megnéztük a Holocaust emlékhelyet, a Notre Dameot, majd, a szokásosnál korábban, hazaindultunk, mivel a holnapi korai lefekvéshez át kellett ütemeznünk magunkat… Hazaérve Alex csak egy pillanatra ugrott be, és kivette a kerékpárokat, mondván el akar vinni valahova. Egy kis tekerés után egy créperieben (gyengébbek kedvéért palacsintázó) kötöttünk ki. Óh, igen. A sajtokon kívül ez jött be a legjobban a francia ételek közül, vagyis szinte minden, amit Bretagneból jön, de ez más kérdés. 😀 Kis vacilálás után egy provancei töltetű crépest kértem, persze narancslével, mi mással. Közben Alex virágot hajtogatott a szalvétájából, mondván, hogy megtanít valami hasznosat is a zártörésen kívül. Mivel nem kezdtem el ugrálni örömömben, hogy hú de cool, csak úgy megjegyeztem, hogy nem rossz, kedvesen odaajándékozta a pincérnőnek a nevemben… XD Mondanom sem kell, a crépesem helyett embertfejet formáló szobrot szolgáltak fel, és miután Alex egy újabb kancsó ("kancsó"… 5 decis…) vizet kért, kettőt kaptunk, nem beszélve a számlát borító cukorkákról… Mellesleg ez volt a legfinomabb crépes, amit eddig ettem, desszertnek egy csokis-mogyorós crépeset kértem vaniliafagyival. Miután Alex kifizette a számlát (és én szokásomhoz híven borravalót hagytam), kerékpároztunk egy kis kört Saint Maur éjszakájában, majd hazamenve azonnal elmentem aludni.

Július 16. Vasárnap: Elég korán felkeltem, mármint az előző napokhoz viszonyítva, részint mert minden jó ellenére elég melankolikus álmom volt, másrész meg természetesen hamar lefeküdtem. Reggel elmentünk vásárolni, megvettem anyáéknak a camembert, Alex pedig egy kis vajas kekszet és aszalt szilvás sütit Bretagneból, meg fűszereket Provenceből. Hazamenve összepakoltam, majd ebéd után úgy döntöttünk, hogy a mára tervezett kerékpár körutat csak a Braveheart nevű, skót hősről szóló Mel Gibson mű után tesszük meg a melegre való tekintettel. Hát, délután ötkor is ugyanolyan meleg van, pláne ha közben szép emelkedőket jár be az ember. De közben felfedeztük(em) a környéket, amely egyébként a gazdagabb emberek nyaralóhelyeiként van feltűntetve, sok megénekelt vendéglővel, 19. századbeli házakkal, yahtokkal, egy hely, ahol folyamatosan azt érzed, hogy vakációzol. Hazaérve nekiültünk a vacsorának, amely ezúttal francia módra félig nyers (vagy félig sült, most melyik lesz az optimista? :D) véres steak, a kertben növögető fás szárú növénnyel fűszerezve… A provancei fűszerkeverékkel elkészített saláta jobban ízlett. Ismét korán mentem ágyba, ezúttal élesben, mivel másnap 10H05-kor indult a gépem O RLY (XD) déli termináljából, ami azt jelenti, hogy 9H35-ig be kell checkolni, vagyis nem árt olyan 7 körül elindulni otthonról.

Július 17. Hétfő: Újabb álom, akár az előző folytatása is lehetne. az 5H30-as ébresztő szinte megváltás, mivel már felébredtem négy után. Gyors tisztálkodás után befejeztem a pakolást, majd egy kakaóval elindultunk a napnak. Defert Rochereau állomásán elbúcsúztunk Alexszal, majd nekivetettem magam az újabb rutin útnak hazafelé. Azért örülök, hogy végre hazakeveredtem, itthon mindenki örült az ajándékoknak, megjavítottam a hugom gépét (ugyan úgy tűnik megint nem akaródzik neki menni), hogy ne az enyémhez jöjjön megint, és most itt írom a bejegyzésemet.

Pár dolgot megtanultam.

Az egyik az, hogy a nyugati civilizációba született embereknek halvány lila gőzük sincs, milyen lehetett egy kommunista (szocialista…) országban élni. Még akkor se, ha érdekli őket, és egy csomó mindennek utána néznek, meg ellátogatgatnak.

Versaille megtanított, hogy két embernek ugyanaz gyökeresen mást jelenthet. Az egyiknek a hatalom és fényűzés jelképe, ahol egykoron egész európa szíve dobogott, másiknak az elnyomás és az igazságtalanság jelképe, ahol egykoron egész nemzetek szíve vérzett a kapott sebektől.

Az alma ugyan nem esik messze a fájától, de a körte úgy tűnik nagyon is.

Újabb megerősítést nyert egy gyerekkori szólásom (igen, már akkor is voltak…) általános érvénye. "Büdös, de jó." nem csak a virslire igaz, hanem a különböző sajtokra (mindenek előtt a raclette-re) is. 😀

Végül pedig:

Home is where the heart is.

Reklámok